Természetesen én amíg csak lehetett a Dolce Vitát is figyelemmel követtem, hogy valamit majd írjak a blogra, hát nem volt könnyű dolgom. Eleinte még közel voltak, a rajt előtti kavircolás (ezt tuti nem így kell mondani) közben lefotózhattam volna Aci kapitányt pisilés közben, de rendes fotós vagyok így csak szabad szemmel követtem az eseményt. :) Igazából annyira azért nem voltak közel, hogy pikáns részletekről beszámoljak, csupán a pisilés tényét tudom itt megemlíteni. Na de a versenyre visszatérve: nem volt szél. Annyira nem, hogy ez inkább szenvedés volt mint verseny. Eleinte az tartotta életben a lelkesedést, hogy hajtottam a fiúkat, hogy márpedig a Dolce Vitát utól kell érni, és bibibít integetni, hogy milyen rosszul döntöttek, hogy nem vittek magukkal. Az idő előrehaladtával azonban egyre nőtt a távolság. A lelkesedés és a szendvicsek viszont fogytak. Amikor előkerültek a bulvárlapok is akkor éreztem, hogy ez azért nem a Dolce Vita. Szó szerint. Mert unatkoztunk. Semmi sem történt. Fotózni se tudtam. Az egyetlen izgalom a halott busák feltűnése volt, illetve az amikor egy csomóról hirtelen duplájára nőtt a sebességünk és kettővel mentünk. Juhééé száguldás! A szintidő lejárta előtt fél órával csorogtunk be a célba, csüggedten, éhesen, fáradtan.
Hogy a Dolce Vitán mi történt arról sajnos nem tudok beszámolni. Amíg szabad szemmel követni tudtam őket, láthatóan jól mentek, amikor kellett spinakkert húztak, aztán meg elhúztak. Tőlünk. Egyedül a Titkostól nem tudtak így második helyen zárták a versenyt. Vacsi, ezüstérem, buli. Ez volt az est további részében. A képek talán többet elárulnak.
