Láttam már vitorlást közelről. Meg messziről. Sőt fotóztam is már több Balaton Regattán, de hiányzott egy igazi testközeli élmény. A balatonföldvári verseny előtt kértem a szervezőket, ha lehet, egy vitorlás fedélzetéről szeretnék fotózni. Nem ígértek semmit, de azt mondták megpróbálják elintézni.
Természetesen késve értünk Földvárra (Pécsről indultunk, nem vagyunk korán kelők és még egy biciklisversenyt is bekaptunk Siófok után). A szervezők szóltak, hogy mehetek a Dolce Vitára (juhéé, a kapitányt már ismerem, az előző versenyen vitt minket úszni, és Fenyő Iván is ódákat zengett róla) de siessek, mert csak rám várnak. Lenyomtam egy sprintet, minden félelmemet legyőzve átmásztam két hajón. Laci tök nyugodt volt és mosolygott, láthatóan nem csak rám vártak, olyannyira nem, hogy nem is volt még ott senki rajtunk kívül. Kaptam kávét, meg egy-két jó tanácsot. Ha bármi gond van jelezzem, mert lehet, hogy egy-két jó szó és megnyugszom. Nem voltam ideges (akkor még), sőt élveztem a szitut, hogy öt pasival vitorlázok. Mert addigra csatlakozott hozzánk Teveli Horvát Olivér és három vendég: Bakóczy Róbert vitorlázó, Kuttor Csaba triatlonos, Pars Krisztián kalapácsvető. Robi természetesen azonnal feltalálta magát, Krisztián kezelte a grószt (figyelem tanulok!), Csabával meg csak hülyéskedtünk, és megállapítottuk, hogy fogalmunk sincs, mit beszélnek a többiek, mi csak majd rekkeljük a dekket. (Remélem ez totál halandzsa, ha jelent valamit szóljatok!).
Közben elindultunk a rajthoz és volt egy két bedőlés, ami igen kellemetlenül érintett. Konkrétan majd betojtam, hogy úristenfelborul! Persze ezt csak csendben halkan tettem és próbáltam úgy csinálni, mint aki piszkosul fotóz. És piszkosul fotóztam és csendben nyugtatgattam magam, hogy majd elfoglalom magam és nem félek. Gáz lett volna még a rajt előtt szólni Lacinak, hogy jöhet az az egy-két jó szó.
Persze a negyedik ötödik bedőlést már szinte észre se vettem, elrajtoltunk és kezdetét vette a móka. Nekem. Mert a fiúk keményen melóztak. Csak azért írom, le hogy röhögjetek, de amikor először hallottam, hogy Olivér azt kiabálja fél van, akkor azt hittem, hogy az időt mondja, de kussoltam, és amikor már kétszer háromszor mondta, akkor csendben megkérdeztem, hogy most ugye azt mondja, hogy fél szél van!
Nem tudom emlékeztek-e milyen volt először vitorlázni. Nekem nagyon nagy élmény, még ha nem is értettem a felét annak, amit a fiúk mondanak. Persze a verseny végére már tudtam mi az a spinakker, a génua. Kaptam fontos feladatokat, mint a rádió lehalkítása és felhangosítása (Köszi a bizalmat Laci!), és persze a kötelek kitisztázása. Mert azt nem említettem, hogy fixen beékeltem magam a kabin ajtóba (ugye így mondják?), és onnan fotóztam. És közben igyekeztem nem ráállni egy kötélre sem, és persze kapitányi parancsra bogoztam – oppábocsánat tisztáztam, mint egy igazi matróz. Kuttor Csabi a tőkesúly szerepét játszotta, és néha köteleket is kezelt. Egyik kedvenc párbeszédem:
Csabi húzd meg a kéket!
Jó, de melyiket, van vagy négy!
A versenyről azért nem írok bővebben, mert én csak fotós, meg csajos szemmel láttam – feszülő izmok stb. A lényeg, hogy 11-iknek futottunk be, de Laci már akkor sejthette, hogy Yardstick-ben igencsak jó helyezést fogunk elérni. Persze szerényen mosolyogva csak annyit mondott, hogy szerinte nagyon jó helyezésünk lesz. Kikötöttünk és kaptunk bodzaszörpöt, meg csináltunk csapatképet:
Az eredményhirdetésnél már csak Laci és Olivér volt ott, és nagyon jól esett, hogy hívtak magukkal, amikor az érmeket adták és én is kaptam. (Mert megnyertük a Yardstick II-t)Tisztára mint egy gyerek, úgy örültem neki. Még az autóban is a nyakamban lógott. Azóta a falra van kiakasztva, és ha ránézek megkezdődik a visszaszámlálás. Mikor lesz már a következő verseny?
Németh Natália
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése