3. nap - fáradtan, de félelmek nélkül

Úgy érzem nekem ez a vitorlástanfolyam egyben túlélőtábor is. Minden nap annyira elfáradok, hogy arra van erőm, hogy lezuhanyozzak, egyek és dőljek az ágyba. Persze közben blogot kéne írni, képeket letölteni-szortírozni, emailekre válaszolni stb. Azt már nem is említem, hogy a délelőtti elméleti órán tanultakat is jó lenne átismételni, hogy másnap ne csak bambán nézzek amikor Lajos megkérdezi, hogy mi az a kisgéphajó és milyen jelzőfényei vannak.

Harmadik napjához érkezett a tanfolyam és ismét egy kis izgalommal indultam el reggel. Nagy szél volt újra és valamiért azt éreztem, hogy megint küzdeni fogok az elemekkel és közben saját magammal is. Elmélettel indítottunk, a hajók jelzőfényeit vettük át. Jópofa dolgokat tanultunk, de nem untatnálak titeket ezzel, ha valakit érdekel privátban szívesen mesélek. A lényeg az, hogy minden fénynek jelentése van és létezik olyan, hogy farfény. (Ez már majdnem olyan mint a hajfény - mondja valaki, hogy nincs átfedés a fotózás és a vitorlázás között.)



Szerencsére Lajosék sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyakorlati dolgokra, így hamar csoportokra oszlottunk újra. Sokkhatásként ért, hogy megint a Scholcz 22-est kaptuk, vele járt Andris is, de neki örültem, szerintem jó tanár. Mielőtt vízre szálltunk volna, még várt ránk egy kis csomózás, mindenki kapott egy szál szép kötelet, és hajrá. Bevallom ezt a részét élvezem a vitorlázásnak. Itt van idő gondolkodni. És valahogy erre ráállt az agyam meg a kezem. A kötélvégi nyolcas gyerekjáték, a palstek (Dea szerint Startrek) valami angolna bujkálása a vízbe és a fa körül, a kettős félcsomó meg jól néz ki. Azt is megtudtam, hogy a kabátomat reff csomóval érdemes a táskához kötni és tényleg jól tartotta.
Már már indultunk volna a hajó felé, de Andris még a homokozó felé irányított minket. Nem, nem homokvárat építeni, hanem a szélirányokat gyakorolni. Be kellett állnunk a kör közepébe és a megjelölt irányból fújó szélhez képest megmondani, hogy merre van a negyedszél, félszél, stb. Nagyon hasznos kis időtöltés volt, elméletben már szuperul tudom, hogy mikor ejtek, mikor élesedek. Ám amint a kezemben a kormány és élesben (haha) kell csinálni a dolgot lehúzzák a redőnyt. És kész bepánikolok.




Bár erre nem sok időm volt a Scholczon mert ismét 6-os szélben száguldottunk. Először Veró kormányzott, dőltünk piszkosul, de nem féltem. Sőt! Élveztem. Úgy döntöttem gyorsan átesek a nehezén és jelentkeztem következő kormányosnak. És ott sem féltem. Sőt. Élveztem. Kb. tíz percig. Mert aztán meghúzódott a bal karom (pedig épp jobbal kormányoztam) de annyira, hogy kértem, inkább váltsanak le, féltem hogy jobban rásérülök. Így maradt a beggelés és a sikítozás, ezúttal jókedvünkben. Még énekeltünk is. Közben a szél nem enyhült és továbbra is óriásiakat dőltünk.



A lányok fantasztikus, mit műveltek, volt hogy csúsztak, estek-keltek a hajón, de nem adták fel, csinálták. Kértem, hogy kikötés előtt kormányozhassak majd még egyet. Ja és a legjobb: átmentünk a csövön. Nekem ez régi vágyam volt, amióta hallottam a Kékszalag közvetítésen ezt a kifejezést. Kereszteztük a komp útját, megnéztünk pár kardinális bóját. Este fél 8-ra értünk a kikötőbe. Egy kis zsíros kenyérrel és almafröccsel zártuk a napot.