4. nap - még mindig nem tudom ejtsek vagy élesedjek

Lenni vagy nem lenni, ejteni vagy élesedni - ez itt a kérdés. Méghozzá a fő kérdés. Kevés szélben kevés vitorlázás, nagy meleg, és fejfájás. Ez volt a mai nap pár szóban. De nem ússzátok meg ennyivel.

Ma reggel nagyon álmosan ébredtem, és ez az álmosság szinte egész nap kitartott. Nem volt időm kávézni az elmélet előtt, és bevallom őszintén, hogy nem sokat fogtam fel a veszélyes anyagot szállító hajók jelzéseiből. Valami kék. Erre emlékszem. Az tuti, hogy jövő héten nagyon sokat kell magolnom, ha le akarok vizsgázni, mert a próbateszten 12 hibapontom volt, és rajtam kívül még egyvalaki nem ment volna át...




A hajóbeosztás előtt biztos voltam benne, hogy ezúttal másik vitorlást kapunk, aztán jött az ítélet: Scholtz és Andris. Ez persze most nem volt olyan riasztó, mert a Scholtz-ot ismerjük, Andrást bírjuk. A hajót lassan önállóan felszereljük, tudom már melyik az alba, a grószfall, a fokfall, az unterlieckstekker (ha nem jól írtam szóljatok), mit, hogyan kell lekötni. Sőt lassan a motort is egyedül indítom. Ma én kezdtem a kormányzást és totális csődöt mondtam. Álltunk a vízen (nagyon kis szélben) és csak forogtunk. Kb. két percig nem tudtam mit csinálok. Annyira magam alá zuhantam, hogy ez a rossz kedv egész nap megmaradt. Persze ezt kifelé nem mutattam, inkább összeszedtem magam és megcsináltam kb. tíz szamárfordulót. Aztán megtanultunk (nem spontán) meghalzolni és az is egész jól ment. Megint Tihanyban ebédeltünk, Andris és Dávid akik együtt 42 évesek (és ők az élet értelme) összesen 24 palacsintát evett. Amikor a kiszolgáló meglátott minket csak annyit kiabált hátra a konyhába, hogy: süssetek nagyon sok palacsintát!
A nagy kajálásban, pihenésben azt vettük észre, hogy másfél óránk maradt, hogy a szélcsendben visszajussunk Füredre. Gyorsan elindultunk és próbálkoztunk elkapni egy-két frissülést. A visszaút főleg napozásról és viccelődésről szólt, unalmunkban csomózást is gyakoroltunk - csak hogy ne teljen haszontalanul az idő.



Kikötés után, irány a szállás és én 5 perc múlva már aludtam. Ébredés után jött az eddigi legmélyebb pont. Nincs még holnapra szállásom, nem tudom elképzelni, hogy én valaha levizsgázom és nagyon egyedül érzem magam. Próbáltam összeszedni magam, lementem egy kávéra a Tagore sétányra, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy legalább a blog íródjon. Még ha csak ilyen rövidkén is.